Annyit várj el mástól mint amennyit te magad adsz! - Jó mondás. Hallottam valamikor a hetvenes években még pici lányként imádott dédimamámtól. Sokszor, nagyon sokszor előjön az utóbbi években ez a gondolat.
Adni, mindig csak adni. Ebbe belefárad az ember. És itt most nem csak - nem elsősorban - anyagi segítségre gondolok. Mert ha van miből segíteni akkor úgyis segítek. De mikor azt érzem, hogy semmi másra nem kellek csak arra, hogy legyen aki kihúz a sz.....-ból, hát akkor igencsak elkeseredek. És igaz az is, hogy a barátait az ember megválogathatja a rokonait nem.
Abban a jó néhány napban amíg "kényszerpihenőt" töltöttem egy igen kellemes, európai színvonalú kórteremben, fantasztikus kiszolgálás mellett ahol tényleg éreztem a törődést volt időm elgondolkodni néhány dolgon.
Belegondoltam, hogy mi is történhetett. Talán az a néhány nekem fontos ember azt a kétszáz forintot is sajnálta amibe a telefonhívás került volna, hogy felhívjanak élek-e. Esetleg ők voltak akik a nővérekkel összevesztek, hogy ők igenis meg akarnak látogatni és engedjék be őket, de a nővérek hada győzött? Bár volt valami hajcihő a folyosó végén, de kiderült, hogy nem az általam várt emberek voltak, hanem a szemben lévő beteg családja. Esetleg minden boltban elfogyott az aprópénz és nem tudtak váltani a telefonáláshoz.Vagy lehet nem tudtam róla de buszvezetők sztrájkja volt öt napig és nem közlekedtek az egész városban a buszok. Már megint az a fránya szakszervezet.....
Egyszerűen nem tudok más indokot arra, hogy egy testvér családja miért is nem tolong a folyosón azután érdeklődve, hogy az a marha (akit mindig rángatni lehetett ha szükségük van rá) él-e még. Mert annyira azért nem lehetnek hülyék, hogy levágják az aranyat tojó tyúkot. Vagy mégis?
Az a bizonyos utolsó csepp a pohárba ezzel belecseppent.
Én pedig igenis élek!!!! De számukra azt gondolom, hogy most már nem.
